Mi az a hipergámia, és mi vele a baj? Vagy egyenesen kívánatos? Miért olyan ellentmondásos a társadalom többségének hozzáállása? Elvárás, törekvés, elítélendő praktika?

Mióta létezik magántulajdon, vagyoni különbségek és ebből fakadóan házasság (gámia) is, azóta beszélhetünk hipergámiáról is. A monogámiát ismerjük: ez az a formáció, mikor kinek-kinek csak egy házastársa (gamosz) lehet, a poligámiában pedig egy embernek több is. (Bár legtöbb esetben ez az egy ember egy férfi, de akadnak más példák is.) Manapság már egyik szót sem csak a házasság kapcsán emlegetjük, inkább beállítottságnak gondoljuk (léteznek monogám vagy poligám életvitelű ill. meggyőződésű emberek). De azt minden társadalom szabályozza, hogy kinek hány házastársa lehet. 

A hipergámia ugyancsak nem feltétlen csak a házassági köteléken belül képzelhető el, de jellemzően akkor beszélhetünk róla, ha a házastársak között nagy a különbség társadalmi státuszt illetve vagyoni helyzetet illetően. (Olykor a vagyon nem is annyira meghatározó, mert a státusz többet nyom a latban...) Vagyis az egyik fél sokkal szerényebb körülmények közül származik, mint a másik, vagy kevesebbet ért el az életben (ez abból is fakadhat, hogy fiatalabb). 

Sokan vallják, hogy a nők szempontjából a hipergámiára való törekvés teljesen „természetes”, vagyis a nő mindig igyekszik a nálánál jobb társadalmi állású férfi partner megszerzésére, míg a férfiak számára nem gond, ha „lefelé” házasodnak. Ez persze durva általánosítás, és még csak nem is állja meg a helyét. Elég csak arra gondolnunk, hogy a legtöbb patriarchális társadalomban létezett (és sok helyütt még létezik) a hozomány fogalma, az pedig kifejezetten arról szól, hogy a menyasszony pénzt hoz a házhoz, mert a szülei elég tehetősek. (Akinek nem volt hozománya, az gyakorta pártában is maradt.) Sőt, a sokak által a romantika csimborasszójának tartott XIX. századi Angliában egy örökösnő kifejezetten elvesztette a vagyonát, ha férjhez ment, mert attól fogva az a férje tulajdona lett. Elszegényedett nemesi sarj fiúk sokszor mentették meg úgy a család életszínvonalát, hogy polgári származású, gazdag lányt vettek el: kérdés, hogy akkor ebben az esetben ez melyik irányból volt hipergámia. 

Érdekes módon ennek ellenére tartja magát a hiedelem, hogy a nők mindig felfelé akarnak házasodni. Bár ez sokszor nem a nő, hanem a családja törekvése. Minél kevésbé képes egy nő megteremteni saját erejéből azt az életszínvonalat, amit szeretne, annál elterjedtebb az a szándék, hogy célját egy férfin keresztül érje el. És minél nagyobb teret kap a nő arra, hogy vagyont halmozzon fel, annál kevésbé számít, hogy milyen a férfi anyagi helyzete, akit kiszemelt magának. Vagyis számít, de már másképp: nem szeretne olyan férfival együtt lenni, aki kevésbé vagyonos, vagy éppenséggel alacsonyabb társadalmi státuszú, de nem azért, mert tőle várja, hogy eltartsa vagy felemelje, hanem azért, mert magánál gyengébb társsal nem tud mit kezdeni. 

Ezek persze általános tendenciák, bőven léteznek a közfelfogásnak ellentmondó esetek is. Ha például a nő már nem családalapítást fontolgat, hanem inkább szabadidőpartnerre vágyik, akkor mások lesznek a szempontok, és szívesen felkarolhat egy ambiciózus fiatalembert is. De a régi időkben sem volt ritka, hogy úri kisasszonyok a kertészlegénybe vagy a lovászba szerettek bele és nem keveset kockáztattak, noha addig, hogy hozzá is menjenek, ritkán jutottak el. (Aztán alaposan ráfáztak, mert a családjuk kitagadta őket.) Valójában tehát nem a nők zsigeri vágya, hogy felfelé házasodjanak, hanem a társadalom nyomja őket ebbe az irányba sok-sok generáció óta. Igen, még ma is. 

Ugyanakkor alapvetően más megítélés alá esik a házassággal megpecsételt kapcsolat, mint bármi más: vagyis egy hipergámiába lépő menyasszony (egy nő, aki nálánál gazdagabb férjre tesz szert) mindig elfogadottabb, mint egy barátnő, aki ugyanazokat a dolgokat kapja, csak papír nélkül.

De a hipergámia, legyen az valóban házassággal kapcsolatos, vagy más természetű viszonyulás, szinte mindig bevonzza az irigységet és a rosszindulatot. A magas társadalmi státuszban lévők összezárnak és nem akarják befogadni azt, aki „alulról jött”, mert attól tartanak, hogy exkluzív (a szó jelentése kizáró, kizárólagos) társaságuk megszűnik különleges lenni és elindul a demokratizálódás. Akik meg a kevésbé kiváltságosok közé tartoznak, azok borzalmasan irigyek arra, aki szerencsésebb (vagy tehetségesebb, ügyesebb, esetleg pofátlanabb) náluk, és a legritkább esetben örülnek a felemelkedésének.

A hagyományos társadalmakban úgy oldották meg az ilyen helyzeteket, hogy a „jogtalan” előnyökhöz jutót kizárták a „jó” társaságból. Jellemzően a nők, persze, mert mindig ők határozzák meg, mi a jó társaság. Így hiába került akár luxus körülmények közé az érintett, nem hagyták, hogy integrálódjon: az új világ nem fogadta be, a régibe meg nem volt visszatérés.

Manapság ez már sokkal kevésbé működik, főleg itthon, mivel gyakorlatilag nincsenek régi gazdagok és nincs finom társaság. Aki ma vagyonos, az ritkán örökölte a vagyont a felmenőtől (egy-két kivételtől eltekintve), vagyis ugyanúgy felkapaszkodottnak tűnik, mint aki most indul el az érvényesülés útján. Ennek végül is megvannak a maga előnyei.